Magyarországon 2001 óta április 16-a a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. A világtörténelem máig felfoghatatlan, legkegyetlenebb időszaka városunkat és iskolánkat sem kerülte el. 1944. október 11-én a kiskunhalasi vasúti pályaudvaron 196 munkaszolgálatra vezényelt zsidó mártírt végeztek ki.
A háború befejezését követően azonban újabb veszteségekre is fény derült. A város lakosságából a holokauszt közel 300 ember halálát követelte. 1944-ben a Kiskunhalasi Református Polgári Leányiskolából és a kiskunhalasi református női kereskedelmi szaktanfolyamból zsidó származásuk miatt elhurcolták és meggyilkolták Fodor Zsuzsanna, Magyar Veronika és Schön Zsuzsanna tanulókat. Ők voltak a holokauszt Felsővárosi Iskolába járó áldozatai.
Öltsetek gyászt és sírjatok… E szavak olvashatók az emléküket őrző márványtáblán, melyet 2016. március 9-én helyeztek el iskolánkban a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége Közép-Magyarországi Területi Csoportja kezdeményezésére és a Civil Alap – 2014 támogatásával.
A holokauszt első, magyar zsidókat is érintő tömegmészárlása 1941. augusztus 27-29- én történt, amikor a németek az ukrajnai Kamenyec-Podolszkij mellett mintegy 23 ezer embert végeztek ki, akik közül mintegy 10-12 ezer Magyarországról kitoloncolt, javarészt hontalan zsidó volt. Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után a Sztójay[1]kormány sorra hozta a zsidóellenes rendeleteket a sárga csillag viselésétől a kerékpárok beszolgáltatásán át a zsidók lakásának igénybevételéig. A zsidók gettósításáról szóló rendelet április 28-án jelent meg. Ennek értelmében a kisebb települések zsidóságát összegyűjtötték és közeli nagyvárosokba, majd gyűjtőtáborba szállították, a városi és budapesti zsidó közösségeket elkerített városrészekben kialakított gettókba zsúfolták össze. A gettósítás már a rendelet megjelenése előtt megkezdődött, az első gettókat és gyűjtőtáborokat 1944. április 16-tól Kárpátalján állították fel.
A tömeges deportálások 1944. május 15-től folytak, először a fronthoz legközelebb eső keleti országrészekben, majd az egész országban. Az Adolf Eichmann által irányított német stáb a magyar közigazgatás és csendőrség apparátusának aktív közreműködésével néhány hónap alatt 437 ezer vidéki zsidót hurcolt haláltáborokba, Auschwitzba napi négy szerelvény, összesen 147 vonat indult. Budapest zsidóságának elhurcolását a nemzetközi tiltakozás hatására Horthy Miklós kormányzó július 6-án leállította.
Az 1944. október 15-i, sikertelen kiugrási kísérlet után a Szálasi Ferenc vezette Nyilaskeresztes Párt jutott hatalomra. Az újdonsült „nemzetvezető” azonnal felújította a deportálásokat: november és december folyamán mintegy 50 ezer budapesti és munkaszolgálatos zsidót vittek Németországba, zömüket gyalogos halálmenetben hajtották nyugat felé. A Budapesten maradt zsidókat két gettóba zárták, a fővárosban állandósult a terror, nyilas fegyveresek zsidók ezreit gyilkolták meg. Számos diplomata és egyházi személy élete kockáztatásával igyekezett menteni a zsidókat, köztük volt a svéd Raoul Wallenberg, a svájci Carl Lutz, az olasz Giorgio Perlasca és Angelo Rotta pápai nuncius. A gettók túlélőit 1945 januárjában, a koncentrációs táborokban életben maradt zsidókat az év tavaszán szabadították fel a szövetséges csapatok.
Az 1941. évi népszámlálás 725 ezer izraelitát mutatott ki a revíziós lépések után megnövekedett területű országban. Kétharmaduk meghalt a munkaszolgálat, a deportálások, a tudatos népirtás következtében. A vidéki zsidóság gyakorlatilag teljesen megsemmisült, a Budapesten élők közül mintegy 100 ezren menekültek meg.